Petrányi Zsolt – Egy gyűjtemény értelmezése

A kortárs művészet miszticizmusa, spiritualitása gyakori kérdés a mai képzőművészetben. A 21. század felbolydult értékrendjében a legfontosabb dilemma a fogalmat akár absztraktan kezelő, akár valamelyik világvalláshoz kötő művészek és a közönség részéről az, hogy ma mennyiben releváns a misztika érzékeltetése a művészetben. Egyáltalán, ha általános érvényű a műben ennek megjelenítése, mire utalva lehet bármilyen világ feletti entitásra hivatkozni? Vagy fordítva: nincs elég rossz dolog a világban ahhoz, hogy a művészetnek azokra a jelenségekre kelljen konkrét gyógyírt vagy feldolgozási módszert adnia, amelyek mindennapjainkat érintik?
A válasz ezekre a kérdésekre rendszerint elfogadó; azaz kimondja, hogy bármilyen ellentmondásos is a világ, akkor is megnyugvást adhat a művészet, ha nem a klímaváltozás, a terrorizmus vagy a szegénység, a vírusfenyegetettség vagy a társadalmi, illetve egyéni feszültségek a témái, hanem egy attól elemelő megközelítés, mint amilyen a spiritualitás. Ennek kifejezésére a huszadik századi avantgárd irányzatok megteremtették a nyelvezetet, amelyre a 21. századi művész alapozhat: akár Mark Rothko1, akár Richard Long, vagy mások műveire gondolunk, a művészet lelki–szellemi tartalmakhoz való vonzódásának kifejezése az absztrakción keresztül az általánosítás lehetőségét hordozza.
De felmerül a kérdés, hogy ha a művész egy konkrét vallás szimbólumrendszerét kívánja feldolgozni egy eszmerendszer kodifikált iratainak segítségével, miként járjon el, ha nem illusztratív műveket szeretne létrehozni? Erre a kérdésre már bonyolultabb válasz adható, mert a konkrét történetek, tanítások és szereplőik idézése a művészetben egy sokkal szűkebb közönségnek szólhat ma, amikor a vallások népszerűsége, az aktív hívők – így a vallásokra utaló műveket értők száma – különböző okokból világszerte egyre csökken.
A Kovács Levente által kezdeményezett gyűjtemény célja, hogy a 21. században olyan formát találjon az evangélium képzőművészeti közvetítésére, amely nyelvezetében és képi kifejezési módjaiban is integrálja Jézus életének aspektusait a jelenkor összetett és problémákkal teli életébe. A projektben felkért 12 magyar művész mind más-más háttérrel rendelkezik, művészi látásmódjuk is eltérő, de összeköti őket az, hogy a hazai művészeti életben mind kiváló referenciákkal rendelkeznek, nagy kiállításokon vettek és vesznek részt, és sokat tettek hozzá ahhoz a művészeti összképhez, amely a hazai kortárs művészetet jellemzi. Nem tartoznak közös nemzedékhez, mint ahogy eltérő a médium is, amelyben dolgoznak: vannak közöttük, akik a hagyományos technikák hívei, de vannak olyanok is, akik vegyes vagy intermediális módszerekkel dolgozzák fel az evangélium átfogó témáit. Van, hogy elszakadva a szigorúan vett történeti száltól, installációt, fényt vagy mozgóképet használnak gondolataik közvetítésére.
A munka előkészítése teológiai alapokon történt. A négy evangéliumban leírt események összessége egy olyan rendszert alkot, amely az összes Jézus életéhez kötődő történetet és tanításait tartalmazza. Ezek csoportosítása Jézus életének, munkásságának új strukturálását eredményezte. Egy-egy egység ennek alapján tematikusan is megnevezhetővé vált annak tükrében, hogy milyen jelenetek sorolhatók abba az egységbe. Így alakult ki a felosztás 12 részből álló rendszere, ez szolgált alapul a művészek meghívására.
A témák teológia alapú összeállítása, az evangéliumok egységekre osztása a művészek kiválasztását részben könnyítette, részben nehezítette. Az alkotók megkeresésében szerepet játszott az a feltétételezés, kik azok, akiknek a munkamódszereivel összeegyeztethető, hogy másokhoz igazodva „álljanak be” a történet egy-egy szakaszába, és a maguk választotta szimbolikával dolgozzanak a választott egység megjelenítésén.
A magyar kortárs művészetben a misztika vagy a zsidó-keresztény hagyomány műveken keresztüli közvetítése, ha nem is gyakori, de elfogadott: direkt és közvetett utalásokkal gyakran találkozunk az alkotások között, amelyek bemutatását több intézmény is felkarolta – mindezek kifejezése átszövi a huszadik század művészetét. A mai feldolgozások között azonban meg kell említeni a Pannonhalmi Bencés Főapátság kiállítási programját, ahol Mélyi József kurátori koncepciója alapján rendezték meg a „Kibékülés” című csoportos kiállítást 2018-ban, és Erős Nikolett elképzelése szerint a „Csend” című tárlatot 2019-ben. Ezeken a válogatásokon olyan művészek szerepeltek, akik számára a keresztény misztika aktualizálható művészeti tartalom volt. Mindezeknek az alkotóknak a listája, mind a műveik szellemisége segítségül szolgált az Evangélium 21 projekt művészeinek a kiválasztásához. Bár a válogatás során más művészekhez is eljutottunk, az említett példák megerősítették a témának a hazai művészetben betöltött jelentőségét.
A művészek nyitottsága a keresztény tartalom választásában sokszor elköteleződésből adódik, de nem mindig. Van, aki a vallásos érzületet magánügynek tartja, és nem tekinti annak „kibeszélését” a művészet magától értetődő témájának. Ha a művészet egyik lehetséges célja az emberi viszonyok, érzések, konfliktusok kifejezése, egy konkrét vallás útmutatására utalás szűkítheti az értő nézők körét, hiszen egy vallás szimbolikája nem mindenkinek egyértelmű. Talán épp ez az oka annak, hogy a művészet keresi az utalások általánosító érvényét, azokat az üzeneteket, amelyek lehet, hogy egy adott referenciára támaszkodnak, de általános/globális érvényű gondolatokat fogalmaznak meg.
Az Evangélium 21 művészeinek kiválasztását épp ez a kettősség mozgatta. Bár a felkérés egy adott bibliai rész megjelenítésére vonatkozott, de a kollekcióban elképzelt művek karakterében fontos szerepet játszott, hogy időtállók legyenek, és a kortárs művészet nyelvezetét beszéljék még akkor is, ha ennek révén a művek elszakadnak a szó szerinti illusztrációtól.
A művészek kiválasztásának két szempontja volt: az egyik az, hogy a téma iránti érdeklődésük munkásságukkal alátámasztható legyen, a másik pedig az, hogy karakterük, munkamódszerük révén a projektben részt vevő alkotók munkái egymással dialógusba kerülhessenek. Figyelembe kellett venni a kiválasztásnál a leendő gyűjtemény összképét, egységét, mert nyilvánvaló volt, hogy a projekt üzenetét csak úgy tudja hatékonyan közvetíteni, ha mind a kiállítás, mind a könyvformátumban publikált tartalom víziója összefogott és következetes. Mindez persze most, hogy e kiadványt kézbe veszi az olvasó, magától értetődőnek tűnik, de a munka megkezdésekor még nem volt látható, csak „vágyható”.
Mivel a művészek közti párbeszéd kulcskérdés volt, ezért azok meghívása több körben történt. Először azokat szólítottuk meg, akikhez talán legközelebb állt e kötött tartalom kifejezése, akik munkáikban már korábban is közvetlen módon utaltak akár a Bibliára, akár a szentek életére. Így Imre Mariann, Mátrai Erik, Lovas Ilona, Fehér Márta vagy Szelley Lellé bevonása ahhoz is alapot adhatott, hogy a következő körben megszólított művészekről már együtt gondolkodjunk, mérlegelve a lehetséges áthallásokat és stilisztikai hasonlóságokat.
A második kör meghívottjaira a művészek is javaslatot tettek, erősítve a választás biztonságát. Így Fátyol Viola, Asztalos Zsolt, Csontó Lajos, Richter Sára, Bukta Imre, Gerber Pál, Erhardt Miklós invitálása a munkába már konzultációinkon alapult.
A résztvevők közös megbeszéléseinek első köre a témák kiválasztásáról szólt. A részek megjelenítésének személyre szabottságával kapcsolatban meg kell említeni, hogy a művészek első megközelítésben a művészettörténeti ábrázolásokban gyakrabban előforduló jeleneteket kevésbé preferálták, mert azok olyan képi konvenciókat követnek, amelyeket nehéz megkerülni. Mondhatnánk, ha valaki gyökeresen eltér egy megszokott ábrázolástól, kockáztatja annak felismerhetőségét, kockáztatja saját egyéni üzenetének kifejezhetőségét. A végeredmény, ahogyan Mária és Erzsébet találkozása, a Getsemáne-kert, az utolsó vacsora, a keresztre feszítés vagy a feltámadás végül a projektben megjelent, jó példái annak, hogy a kortárs művészet hogyan tudja megújítani ezeket a legtöbbet idézett jeleneteket. A többi egység esetében azonban nagyon vonzó volt ennek az ellenkezője, az, hogy az alkotók műveikben szabadon sűríthették egy-egy jelenetsor, történetrész esszenciáját akár a maguk választotta szimbólumok, akár olyan asszociációk révén, amelyek kifejtése a Biblia mai, a 21. századnak megfeleltethető értelmezésének irányába vezethet. De nézzük végig, hogy az Evangélium 21 művészei miképpen jelenítik meg ezt a gondolatmenetet, hogyan dolgozzák fel az Újszövetség első négy könyvének kiválasztott üzeneteit.
Imre Mariann Mária és Erzsébet találkozását bemutató installációja a lenyomatokról szól. A ruhán az ölelés nyoma vagy a betonkövezeten az aláhulló szirmok „bevarrt” mintázata a pillanat örökkévalóságát hangsúlyozza. Imre Mariann a szisztematikus munka, a varrás, hímzés figyelmet és türelmet igénylő, de felemelő karakterét emeli ki, amikor az áttetsző ruhán az ölelés rajzolatát saját hajszálai ezreinek a szövetbe fűzésével alakítja ki, vagy egyedi technikájával a színes szirmokat a kőkemény betonlapba hímezi. Installációja – mint ahogy több mű az anyagban – a hiányon keresztül mondja el üzenetét, az alakokat nem jeleníti meg, csak az öltözetet és az azon hagyott kéznyomot. A szimbólumokat nem a figurák karakterében keresi, hanem azokban a kellékekben, amelyek a találkozást jelentőssé – az Újszövetség egyik kezdő történetévé tették.
Fátyol Viola fotósorozata a találkozás, a születés és a keresztelés mozzanatait köti össze azzal az üzenettel, hogy a szimbolikus, sorsfordító történetek a hétköznapokban zajlanak, abban a mindennapi környezetben, amely annyira szokványos, hogy akár észrevehetetlen is maradhat. Képein olyan részleteket emel ki vagy tesz jelképpé, amelyek bibliai értelme közismert, de mint egy távoli, mitikus idő elemei szerepelnek a Szentírásban: ilyen a víz, az ég, a föld vagy akár a kenyér is. A fotográfia médiumát felhasználva, beállított képeinek jelentősége a történeti és napjaink valóságának párhuzamaiban ragadható meg. Fátyol Viola számára a környezet, a természeti és figurális képek átlényegítése a cél: néha kisebb-nagyobb beavatkozásokkal, a jelenetek megrendezésével emeli át a fénykép karakterét egy fennkölt, emelkedett dimenzióba.
Csontó Lajos képsorozata az elhívatásról, a tanítványok kiválasztásáról szól. Számára ebben a kiválasztás motívuma a legmeghatározóbb, az a pillanat, amikor a kijelölt és a kiválasztó tekintete először találkozik. Csontó ehhez embercsoportokról készített felvételeit használta fel, ahol a tömegben lévők között utólag a kép kinagyításakor vált láthatóvá, hogy valaki az expozíció pillanatában a kamerába nézett. Az arcokat kiemelve a művész 12 portrét alkotott, amelyeket fényes fekete felületre nyomtatott azért, hogy a képeket nézve a néző megláthassa magát is – mint kiválasztottat – a képfelületen. Szemmagasságba helyezett, tükörszerűvé tett képsorozatát videoanimáció egészíti ki, amely a ráközelítést, a portrék kiválasztását mutatja az eredeti fotók felületén.
Asztalos Zsolt megközelítése az események absztrahálásáról szól. A Tanítások témakörét azok ránk gyakorolt hatásának aspektusából vizsgálja. Művének, amely 12 asztalosműhelyben meghajlított, emberléptékű lécből álló installáció a hajlítás fotódokumentációjával, az az állítása, hogy a bibliai szövegek hatnak ránk, megváltoztatnak, módosítanak személyiségünkön. Hasonlóan a faipari beavatkozáshoz, olyan átalakuláson megyünk keresztül, amely kezdetben lehet, hogy áldozatot követel, de a jobbá válás érdekében alávetjük magunkat annak, hogy változtassunk viselkedésünkön. Asztalos Zsolt ezt a gondolatot a kortárs művészet nyelvével közli, mert a lécek elrendezését nem statikus módon képzeli el, a kicsomagolás és szerelés kellékeivel bővített elrendezést láthatunk. A földön fóliára pakolt léceket fedezünk fel, néhányat szorító kapcsol össze, de mindez kiinduló gondolatához képest újabb jelentések és összetett asszociációk lehetőségét nyújtja.
Bukta Imre a Példázatok közül hármat választott ki: ezekről egy-egy vegyes technikájú képet készített. Festészeti munkamódszerének megfelelően jelölte ki a problematikusabb történeteket, a szürreális jeleneteket, amelyeket az általa ismert és sokszor feldolgozott vidéki, mezőgazdasági környezetbe helyezett. A kiszárított fügefa, a gyilkos szőlőművesek és a jó pásztor szimbolikus történetei közül az első kettő képi és szellemi feldolgozása a mai olvasó számára sem könnyű feladat. A képek a történetekhez értelmezést kínálnak – Bukta Imre olyan, a Szentírásban meglévő elemeket emel ki, amelyek jelképisége őt mint művészt foglalkoztatják, elgondolkodtatják: ilyen a kiszáradt fügefa felmagasztalása vagy a zárókő motívuma. A harmadik, könnyebben feldolgozható történetben a művészt a közösségteremtés, az összetartozás mozzanata ragadja meg, amelynek főalakja, a Pásztor mai figura, akin még egy korunkra jellemző, tetovált ábrát is felfedezhetünk.
Fehér Márta a Csodákban a legfontosabb elemnek az átlényegülést, az átváltozást látja. Teológiai elmélkedései alapján öt összetartozó, absztrakt képpárt alkotott, amelyek színeikkel idézik Jézus csodatételeit. A képeket az ikonfestés hagyományait követve készítette el, amelyben a technikai részletek fontos jelentéssel bírnak. Akvarellvázlatokkal dolgozott, amelyekről elmosódó, bemozduló fényképfelvételeket készített. Ezeket gondosan alapozott fatáblákra nyomtatta, amelyeket végül újabb festéssel korrigált. A művek születésének folyamata számára maga is csoda, az átlényegülés gyakorlati útja, amely így nemcsak a választott jeleneteket, de a csodavárás és beteljesülés mechanizmusait is közvetíti.
Richter Sára monumentális, két oldalán is hímzett, festett textilinstallációjának témája a gyógyítás. Személyes érintettséget feldolgozva alkotta meg majd’ háromszor öt méter hosszú grafikáinak varrással és festékkel megjelenített szövetsávján a betegség stigmáit és a gyógyulás folyamatait. Szövegeket is használó munkájának egyik fő eleme az ismétlés, a repetíció, ami az ima logikáját követve hangsúlyoz üzeneteket. A mű a készítés folyamatát is láttatja, az egyik oldalon tiszta képi elemek a hátoldalon a kilógó szálak miatt más esztétikai minőséget mutatnak, és más kommentárokat kapnak. A betegség és a gyógyulás egész életünkön át kísérő és kísértő folyamat, amellyel együtt élni csak annak feldolgozásával és elfogadásával lehet. A mű így a test változásainak, mulandóságának, regenerálódásának is időtálló szimbólumává válik.
Lovas Ilona installációja az utolsó vacsora két momentumát dolgozza fel. A lábmosás az alázat szimbóluma, amelyet egy négy képből álló sorozat jelenít meg: a lábat mosó maga a művész, a láb pedig a művész legközelebbi hozzátartozójának végtagja. Lovas Ilona a jelenetet lényegre törően jeleníti meg, a kéz és a lábfej érintésének gesztusát elemzi. Mint sok más munkájának esetében, a képeket állati hártyával vonja be, ezzel az ábrázolás szimbolikusságát, élethez köthetőségét hangsúlyozza. Műegyüttesének másik eleme az utolsó vacsora asztala, előtte csak egy székkel, amely a részvételre meghívott néző ülőhelye. Az asztallap igeversekkel van sűrűn teleírva, ezekkel a művész olyan olvasnivalót ad, amely az elmélyedést és az átlényegülést szolgálja. Az asztal középső, kerek, bemart részét az úrvacsorai ostya tölti ki, amely a liturgiában elterjedt kerek kenyérszimbólum szerepeltetésével szimbolikusan az úrvacsorán való részvételre sarkall.
Erhardt Miklós a Getsemáne-kert jelenetét, a Jézus elítélése előtti utolsó éjszakát dolgozza fel 16 mm-es fekete-fehér filmre forgatott művében. A jelképes eseménysor arra a mozzanatra koncentrál, amikor Jézus az éjszakában imádkozik, és azt tapasztalja, hogy tanítványai elalszanak. A mindössze négy szereplővel eljátszott filmben a főalak a többieket kétszer ébreszti fel, de harmadszor belenyugodva fogadja el, hogy újra elaludtak: ez a változtatás a kimerültséget és a magára maradást állítja a Getsemáne-kert éjszakájának a középpontjába. Azzal hogy Erhardt Miklós mindezt egy lakótelepi parkban forgatta napközben, amatőr szereplőkkel, és maga is statisztál a filmben, hallhatóvá téve annak első részében hangjátékként a forgatás instrukcióit, a bibliai helyzet aktualitását hangsúlyozza.
A kiállításban és az anyagban a pilátusi ítéletet egy, a projektet kezdeményező által választott mondat jeleníti meg, amely a műveket összekötő feliratként sűríti magába Jézus elítélésének pillanatát. A jogtörténeti kutatások elemezte pilátusi tárgyalásnak mai napig élő kérdése, hogy miben ragadható meg a Megváltó bűnössége? A mai válasz erre a dilemmára egyetlen mondat, a „Te mondád”, amely azt a pillanatot eleveníti fel, amikor Jézus a főpap kérdésére nem hangsúlyozza Megváltó voltát, hanem azt a kérdező állításának nevezi. A megváltás elrendeltetett tény, és nem választott misszió, amit a hívő, mégis vak közeg blaszfémiaként értelmezett. A mondattal a kiállításon a néző Gerber Pál festett felirataként találkozhat.
Gerber Pál választott témája az ezt követő kínzatás és keresztre feszítés. A hosszú eseménysor a művészettörténet kedvelt témája: Jézus szenvedéstörténetének részleteit sok alkotó feldolgozta. Gerber megoldása, hogy egyetlen ikonikus képegyüttesbe sűríti a történések eszközeit, elkerüli az emberábrázolást, de az egymás mellé applikált, megfaragott tárgyakkal felsorolja az utolsó órák során felhasznált összes eszközt. Megoldása a népi vallásos ábrázolások aránytalanságaira is utal, a fából kifaragott kereszt, a lándzsa, a szivacs, a szögek, sőt még az áruláshoz felhasznált pénzek sora is megjelenik a kompozíción. Gerber Pál műve olyan különleges oltárképszerű alkotássá áll össze, amely a történet ismeretét feltételezi: annak, aki jártas Jézus életének eseményeiben, áttekintést ad, utalások egymásutánját, amely egyszerre képes összefoglalni a történések jelentős mozzanatait. A művet két Gerber által festett felirat egészíti ki, két oldalán jelzéseket láthat a néző. Az I.N.R.I. (Iesus Nazarenus Rex Iudeorum – Názáreti Jézus, a zsidók királya) rövidítést a hagyomány szerint a keresztre szegezték Krisztus feje fölé; az IHS pedig (Iesus Hominum Salvator), amelynek leggyakoribb feloldása – Jézus, az emberek megváltója – egyértelművé teszi a képegyüttes jelentését.
Szelley Lellének a kereszthalál és a feltámadás közötti időszakkal foglalkozó ikonosztázát formailag az ortodox kereszténység szimbolikája és képelrendezése inspirálta. Az ötször öt fekvő kollázsból szorosan egymás mellé installált kép az oltárt a közösségi tértől fallal elválasztó ikonosztáz építmények gyakorlatára utal. A keretezett lapok száma és szimmetrikus hálóba rendezése az együttesben szimbolikus pontokat jelöl ki, amelyek kiemelt eleme a képek tengelyeinek metszéspontja; itt kapott helyet a Szentlélek szimbolikus ábrázolása. Szelley Lellé a mindennapok csomagolóanyagait használta fel művében, csillogó papírokat, amelyek az ünnepélyességre utalnak azon túl, hogy a szentséget kapcsolják össze a hétköznapisággal. A kollázsok részei a kivágott szövegek is, utalásként a bibliai szövegek személyes értelmezésére és a szubjektív kiemelésekre, amelyek eredménye az, hogy minden egyes olvasónak más és más jelenti a szöveg esszenciáját attól függően, milyen élethelyzetben vagy életkorban találkozik vele.
Mátrai Erik munkái az Evangélium 21 gyűjtemény által felölelt témák kereteit adják. Ő készítette el a négy evangélista portréját, amelyek hagyományos ábrázolási sémákat követnek későbbi funkciójuk – védőszent mivoltuk – alapján. Máté arcképe mint a bankárok védőszentje feldarabolt pénzekből, Lukács mint az orvosok és festők védelmezője Mátrai fiatalkori, elrontott festményeiből, Márk személyének búzaszenteléshez való kötődése miatt búzaszemekből, míg János, az írók és tanárok védőszentje az A, a B és a C betűk hálózatából alakult ki.
De Mátrai Erik jelenítette meg a gyűjtemény zárójelenetét, a feltámadást is fényinstallációjában. A krómozott, nyolcágú, ember nagyságú monstranciaszobrot négy szín, a víz kékje, a vér vöröse, a kenyeret szimbolizáló sárga és a tisztaságot jelképező fehér világítja meg, amelyek a tükröződések révén egy teret betöltő, színes fényjátékot eredményeznek. A színek keveredései a jelképek történeti jelentéseinek átfedéseit érzékeltetik, míg magának a fény alapú műalkotásnak az összhatása, ahogyan a néző a szobor körbejárása nyomán felfedezi, a feltámadás csodájára emlékeztet. A monstrancia hagyományos, barokk művészetet idéző formájának plasztikus megoldása a művészettörténet nyelvezetének kortárs jelentését adja, a hagyomány jelenkori érvényességét hangsúlyozza.
A Biblia leírt szavai egy olyan szöveget közvetítenek, amely napi gondolatokat határoz meg, elmélyedésre sarkall, de fogalmazásában archaikus, egy majd kétezer éves eseménysort elemez. A képzőművészet története során minden korban ezt a tényanyagot kívánta közvetíteni aktuális közönségéhez, hogy az időbeli távolságot áthidalja, és bizonyítsa a tartalom aktualizálhatóságát. A reneszánsz a maga jelképrendszerével a misztikumot hangsúlyozta, a barokk az érzelmeket és az extázist, míg a klasszicizmus a letisztultságra helyezte a fő hangsúlyt. A huszadik század művészeti irányzatai elszakadni látszottak a bibliai eseménysoroktól, hogy egy új képi nyelvezetet kereshessenek egy technikájában megújuló, ugyanakkor történelmében drámai korban. Az elmúlt évtizedekben, ha volt hangsúlya a nem templomi vallásos művészetnek, akkor az bizonyára a kontemplációban, az elmélyedésben és a meditációban kereshető.
A 21. század új kihívásokat tartogat a vallási tartalmak kifejezésében, és ezek közül talán a legfontosabb a feledés. A felnövő generációk új kommunikációs gyakorlata, teljesen új, technológiai eszköztára elhomályosít olyan tradicionális értékeket és tartalmakat, mint az evangélium, mert a gyors változások egyre kevesebb időt hagynak arra, hogy a mai ember olyan történetek megújuló értelmezését keresse, amelyek historikus korokat idéznek. Mivel azonban e jelenetek, Jézus életének összetett szimbólumvilága örök, tanítása egyetemes, így az Újszövetség folyamatosan aktualizálható viselkedésmintákat magyaráz.
Ezért az Evangélium 21 projekt missziója az evangéliumok történeteinek, fő témáinak a kortárs képzőművészet általi aktualizálását tűzi ki céljául. Szemlélete nyitott, a művészektől nem illusztrációt várt, hanem az értelmezés megújítását. A kortárs művészet nyelvezetére támaszkodik, szimbólumokon és mai vizualitáson keresztül szól nézőjéhez, hogy újra felfedeztesse a Megváltó jelentőségét és tanításainak örök érvényességét. Létrehozójának célja a művek minél több helyszínen való kiállítása és megismertetése, hogy az alkotások segítségével hazánkban és külföldön is minél többen osztozhassanak e kezdeményezés eredményeiben és előremutató tartalmában.


Petrányi Zsolt,
az Evangélium 21 gyűjtemény és kiállítás kurátora