A kortárs művészet miszticizmusa, spiritualitása gyakori kérdés a mai képzőművészetben. A 21. század felbolydult értékrendjében a legfontosabb dilemma a fogalmat akár absztraktan kezelő, akár valamelyik világvalláshoz kötő művészek és a közönség részéről az, hogy ma mennyiben releváns a misztika érzékeltetése a művészetben. Egyáltalán, ha általános érvényű a műben ennek megjelenítése, mire utalva lehet bármilyen világ feletti entitásra hivatkozni? Vagy fordítva: nincs elég rossz dolog a világban ahhoz, hogy a művészetnek azokra a jelenségekre kelljen konkrét gyógyírt vagy feldolgozási módszert adnia, amelyek mindennapjainkat érintik?
A válasz ezekre a kérdésekre rendszerint elfogadó; azaz kimondja, hogy bármilyen ellentmondásos is a világ, akkor is megnyugvást adhat a művészet, ha nem a klímaváltozás, a terrorizmus vagy a szegénység, a vírusfenyegetettség vagy a társadalmi, illetve egyéni feszültségek a témái, hanem egy attól elemelő megközelítés, mint amilyen a spiritualitás. Ennek kifejezésére a huszadik századi avantgárd irányzatok megteremtették a nyelvezetet, amelyre a 21. századi művész alapozhat: akár Mark Rothko1, akár Richard Long, vagy mások műveire gondolunk, a művészet lelki–szellemi tartalmakhoz való vonzódásának kifejezése az absztrakción keresztül az általánosítás lehetőségét hordozza.

De felmerül a kérdés, hogy ha a művész egy konkrét vallás szimbólumrendszerét kívánja feldolgozni egy eszmerendszer kodifikált iratainak segítségével, miként járjon el, ha nem illusztratív műveket szeretne létrehozni? Erre a kérdésre már bonyolultabb válasz adható, mert a konkrét történetek, tanítások és szereplőik idézése a művészetben egy sokkal szűkebb közönségnek szólhat ma, amikor a vallások népszerűsége, az aktív hívők – így a vallásokra utaló műveket értők száma – különböző okokból világszerte egyre csökken.
A Kovács Levente által kezdeményezett gyűjtemény célja, hogy a 21. században olyan formát találjon az evangélium képzőművészeti közvetítésére, amely nyelvezetében és képi kifejezési módjaiban is integrálja Jézus életének aspektusait a jelenkor összetett és problémákkal teli életébe. A projektben felkért 12 magyar művész mind más-más háttérrel rendelkezik, művészi látásmódjuk is eltérő, de összeköti őket az, hogy a hazai művészeti életben mind kiváló referenciákkal rendelkeznek, nagy kiállításokon vettek és vesznek részt, és sokat tettek hozzá ahhoz a művészeti összképhez, amely a hazai kortárs művészetet jellemzi. Nem tartoznak közös nemzedékhez, mint ahogy eltérő a médium is, amelyben dolgoznak: vannak közöttük, akik a hagyományos technikák hívei, de vannak olyanok is, akik vegyes vagy intermediális módszerekkel dolgozzák fel az evangélium átfogó témáit. Van, hogy elszakadva a szigorúan vett történeti száltól, installációt, fényt vagy mozgóképet használnak gondolataik közvetítésére.

A munka előkészítése teológiai alapokon történt. A négy evangéliumban leírt események összessége egy olyan rendszert alkot, amely az összes Jézus életéhez kötődő történetet és tanításait tartalmazza. Ezek csoportosítása Jézus életének, munkásságának új strukturálását eredményezte. Egy-egy egység ennek alapján tematikusan is megnevezhetővé vált annak tükrében, hogy milyen jelenetek sorolhatók abba az egységbe. Így alakult ki a felosztás 12 részből álló rendszere, ez szolgált alapul a művészek meghívására.
A témák teológia alapú összeállítása, az evangéliumok egységekre osztása a művészek kiválasztását részben könnyítette, részben nehezítette. Az alkotók megkeresésében szerepet játszott az a feltétételezés, kik azok, akiknek a munkamódszereivel összeegyeztethető, hogy másokhoz igazodva „álljanak be” a történet egy-egy szakaszába, és a maguk választotta szimbolikával dolgozzanak a választott egység megjelenítésén.
A magyar kortárs művészetben a misztika vagy a zsidó-keresztény hagyomány műveken keresztüli közvetítése, ha nem is gyakori, de elfogadott: direkt és közvetett utalásokkal gyakran találkozunk az alkotások között, amelyek bemutatását több intézmény is felkarolta – mindezek kifejezése átszövi a huszadik század művészetét. A mai feldolgozások között azonban meg kell említeni a Pannonhalmi Bencés Főapátság kiállítási programját, ahol Mélyi József kurátori koncepciója alapján rendezték meg a „Kibékülés” című csoportos kiállítást 2018-ban, és Erős Nikolett elképzelése szerint a „Csend” című tárlatot 2019-ben. Ezeken a válogatásokon olyan művészek szerepeltek, akik számára a keresztény misztika aktualizálható művészeti tartalom volt. Mindezeknek az alkotóknak a listája, mind a műveik szellemisége segítségül szolgált az Evangélium 21 projekt művészeinek a kiválasztásához. Bár a válogatás során más művészekhez is eljutottunk, az említett példák megerősítették a témának a hazai művészetben betöltött jelentőségét.

A művészek nyitottsága a keresztény tartalom választásában sokszor elköteleződésből adódik, de nem mindig. Van, aki a vallásos érzületet magánügynek tartja, és nem tekinti annak „kibeszélését” a művészet magától értetődő témájának. Ha a művészet egyik lehetséges célja az emberi viszonyok, érzések, konfliktusok kifejezése, egy konkrét vallás útmutatására utalás szűkítheti az értő nézők körét, hiszen egy vallás szimbolikája nem mindenkinek egyértelmű. Talán épp ez az oka annak, hogy a művészet keresi az utalások általánosító érvényét, azokat az üzeneteket, amelyek lehet, hogy egy adott referenciára támaszkodnak, de általános/globális érvényű gondolatokat fogalmaznak meg.
Az Evangélium 21 művészeinek kiválasztását épp ez a kettősség mozgatta. Bár a felkérés egy adott bibliai rész megjelenítésére vonatkozott, de a kollekcióban elképzelt művek karakterében fontos szerepet játszott, hogy időtállók legyenek, és a kortárs művészet nyelvezetét beszéljék még akkor is, ha ennek révén a művek elszakadnak a szó szerinti illusztrációtól.
A művészek kiválasztásának két szempontja volt: az egyik az, hogy a téma iránti érdeklődésük munkásságukkal alátámasztható legyen, a másik pedig az, hogy karakterük, munkamódszerük révén a projektben részt vevő alkotók munkái egymással dialógusba kerülhessenek. Figyelembe kellett venni a kiválasztásnál a leendő gyűjtemény összképét, egységét, mert nyilvánvaló volt, hogy a projekt üzenetét csak úgy tudja hatékonyan közvetíteni, ha mind a kiállítás, mind a könyvformátumban publikált tartalom víziója összefogott és következetes. Mindez persze most, hogy e kiadványt kézbe veszi az olvasó, magától értetődőnek tűnik, de a munka megkezdésekor még nem volt látható, csak „vágyható”.
Mivel a művészek közti párbeszéd kulcskérdés volt, ezért azok meghívása több körben történt. Először azokat szólítottuk meg, akikhez talán legközelebb állt e kötött tartalom kifejezése, akik munkáikban már korábban is közvetlen módon utaltak akár a Bibliára, akár a szentek életére. Így Imre Mariann, Mátrai Erik, Lovas Ilona, Fehér Márta vagy Szelley Lellé bevonása ahhoz is alapot adhatott, hogy a következő körben megszólított művészekről már együtt gondolkodjunk, mérlegelve a lehetséges áthallásokat és stilisztikai hasonlóságokat.

A második kör meghívottjaira a művészek is javaslatot tettek, erősítve a választás biztonságát. Így Fátyol Viola, Asztalos Zsolt, Csontó Lajos, Richter Sára, Bukta Imre, Gerber Pál, Erhardt Miklós invitálása a munkába már konzultációinkon alapult.
A résztvevők közös megbeszéléseinek első köre a témák kiválasztásáról szólt. A részek megjelenítésének személyre szabottságával kapcsolatban meg kell említeni, hogy a művészek első megközelítésben a művészettörténeti ábrázolásokban gyakrabban előforduló jeleneteket kevésbé preferálták, mert azok olyan képi konvenciókat követnek, amelyeket nehéz megkerülni. Mondhatnánk, ha valaki gyökeresen eltér egy megszokott ábrázolástól, kockáztatja annak felismerhetőségét, kockáztatja saját egyéni üzenetének kifejezhetőségét. A végeredmény, ahogyan Mária és Erzsébet találkozása, a Getsemáne-kert, az utolsó vacsora, a keresztre feszítés vagy a feltámadás végül a projektben megjelent, jó példái annak, hogy a kortárs művészet hogyan tudja megújítani ezeket a legtöbbet idézett jeleneteket. A többi egység esetében azonban nagyon vonzó volt ennek az ellenkezője, az, hogy az alkotók műveikben szabadon sűríthették egy-egy jelenetsor, történetrész esszenciáját akár a maguk választotta szimbólumok, akár olyan asszociációk révén, amelyek kifejtése a Biblia mai, a 21. századnak megfeleltethető értelmezésének irányába vezethet. De nézzük végig, hogy az Evangélium 21 művészei miképpen jelenítik meg ezt a gondolatmenetet, hogyan dolgozzák fel az Újszövetség első négy könyvének kiválasztott üzeneteit.

Imre Mariann Mária és Erzsébet találkozását bemutató installációja a lenyomatokról szól. A ruhán az ölelés nyoma vagy a betonkövezeten az aláhulló szirmok „bevarrt” mintázata a pillanat örökkévalóságát hangsúlyozza. Imre Mariann a szisztematikus munka, a varrás, hímzés figyelmet és türelmet igénylő, de felemelő karakterét emeli ki, amikor az áttetsző ruhán az ölelés rajzolatát saját hajszálai ezreinek a szövetbe fűzésével alakítja ki, vagy egyedi technikájával a színes szirmokat a kőkemény betonlapba hímezi. Installációja – mint ahogy több mű az anyagban – a hiányon keresztül mondja el üzenetét, az alakokat nem jeleníti meg, csak az öltözetet és az azon hagyott kéznyomot. A szimbólumokat nem a figurák karakterében keresi, hanem azokban a kellékekben, amelyek a találkozást jelentőssé – az Újszövetség egyik kezdő történetévé tették.
Fátyol Viola fotósorozata a találkozás, a születés és a keresztelés mozzanatait köti össze azzal az üzenettel, hogy a szimbolikus, sorsfordító történetek a hétköznapokban zajlanak, abban a mindennapi környezetben, amely annyira szokványos, hogy akár észrevehetetlen is maradhat. Képein olyan részleteket emel ki vagy tesz jelképpé, amelyek bibliai értelme közismert, de mint egy távoli, mitikus idő elemei szerepelnek a Szentírásban: ilyen a víz, az ég, a föld vagy akár a kenyér is. A fotográfia médiumát felhasználva, beállított képeinek jelentősége a történeti és napjaink valóságának párhuzamaiban ragadható meg. Fátyol Viola számára a környezet, a természeti és figurális képek átlényegítése a cél: néha kisebb-nagyobb beavatkozásokkal, a jelenetek megrendezésével emeli át a fénykép karakterét egy fennkölt, emelkedett dimenzióba.

Csontó Lajos képsorozata az elhívatásról, a tanítványok kiválasztásáról szól. Számára ebben a kiválasztás motívuma a legmeghatározóbb, az a pillanat, amikor a kijelölt és a kiválasztó tekintete először találkozik. Csontó ehhez embercsoportokról készített felvételeit használta fel, ahol a tömegben lévők között utólag a kép kinagyításakor vált láthatóvá, hogy valaki az expozíció pillanatában a kamerába nézett. Az arcokat kiemelve a művész 12 portrét alkotott, amelyeket fényes fekete felületre nyomtatott azért, hogy a képeket nézve a néző megláthassa magát is – mint kiválasztottat – a képfelületen. Szemmagasságba helyezett, tükörszerűvé tett képsorozatát videoanimáció egészíti ki, amely a ráközelítést, a portrék kiválasztását mutatja az eredeti fotók felületén.
Asztalos Zsolt megközelítése az események absztrahálásáról szól. A Tanítások témakörét azok ránk gyakorolt hatásának aspektusából vizsgálja. Művének, amely 12 asztalosműhelyben meghajlított, emberléptékű lécből álló installáció a hajlítás fotódokumentációjával, az az állítása, hogy a bibliai szövegek hatnak ránk, megváltoztatnak, módosítanak személyiségünkön. Hasonlóan a faipari beavatkozáshoz, olyan átalakuláson megyünk keresztül, amely kezdetben lehet, hogy áldozatot követel, de a jobbá válás érdekében alávetjük magunkat annak, hogy változtassunk viselkedésünkön. Asztalos Zsolt ezt a gondolatot a kortárs művészet nyelvével közli, mert a lécek elrendezését nem statikus módon képzeli el, a kicsomagolás és szerelés kellékeivel bővített elrendezést láthatunk. A földön fóliára pakolt léceket fedezünk fel, néhányat szorító kapcsol össze, de mindez kiinduló gondolatához képest újabb jelentések és összetett asszociációk lehetőségét nyújtja.

Bukta Imre a Példázatok közül hármat választott ki: ezekről egy-egy vegyes technikájú képet készített. Festészeti munkamódszerének megfelelően jelölte ki a problematikusabb történeteket, a szürreális jeleneteket, amelyeket az általa ismert és sokszor feldolgozott vidéki, mezőgazdasági környezetbe helyezett. A kiszárított fügefa, a gyilkos szőlőművesek és a jó pásztor szimbolikus történetei közül az első kettő képi és szellemi feldolgozása a mai olvasó számára sem könnyű feladat. A képek a történetekhez értelmezést kínálnak – Bukta Imre olyan, a Szentírásban meglévő elemeket emel ki, amelyek jelképisége őt mint művészt foglalkoztatják, elgondolkodtatják: ilyen a kiszáradt fügefa felmagasztalása vagy a zárókő motívuma. A harmadik, könnyebben feldolgozható történetben a művészt a közösségteremtés, az összetartozás mozzanata ragadja meg, amelynek főalakja, a Pásztor mai figura, akin még egy korunkra jellemző, tetovált ábrát is felfedezhetünk.
Fehér Márta a Csodákban a legfontosabb elemnek az átlényegülést, az átváltozást látja. Teológiai elmélkedései alapján öt összetartozó, absztrakt képpárt alkotott, amelyek színeikkel idézik Jézus csodatételeit. A képeket az ikonfestés hagyományait követve készítette el, amelyben a technikai részletek fontos jelentéssel bírnak. Akvarellvázlatokkal dolgozott, amelyekről elmosódó, bemozduló fényképfelvételeket készített. Ezeket gondosan alapozott fatáblákra nyomtatta, amelyeket végül újabb festéssel korrigált. A művek születésének folyamata számára maga is csoda, az átlényegülés gyakorlati útja, amely így nemcsak a választott jeleneteket, de a csodavárás és beteljesülés mechanizmusait is közvetíti.
Richter Sára monumentális, két oldalán is hímzett, festett textilinstallációjának témája a gyógyítás. Személyes érintettséget feldolgozva alkotta meg majd’ háromszor öt méter hosszú grafikáinak varrással és festékkel megjelenített szövetsávján a betegség stigmáit és a gyógyulás folyamatait. Szövegeket is használó munkájának egyik fő eleme az ismétlés, a repetíció, ami az ima logikáját követve hangsúlyoz üzeneteket. A mű a készítés folyamatát is láttatja, az egyik oldalon tiszta képi elemek a hátoldalon a kilógó szálak miatt más esztétikai minőséget mutatnak, és más kommentárokat kapnak. A betegség és a gyógyulás egész életünkön át kísérő és kísértő folyamat, amellyel együtt élni csak annak feldolgozásával és elfogadásával lehet. A mű így a test változásainak, mulandóságának, regenerálódásának is időtálló szimbólumává válik.
Lovas Ilona installációja az utolsó vacsora két momentumát dolgozza fel. A lábmosás az alázat szimbóluma, amelyet egy négy képből álló sorozat jelenít meg: a lábat mosó maga a művész, a láb pedig a művész legközelebbi hozzátartozójának végtagja. Lovas Ilona a jelenetet lényegre törően jeleníti meg, a kéz és a lábfej érintésének gesztusát elemzi. Mint sok más munkájának esetében, a képeket állati hártyával vonja be, ezzel az ábrázolás szimbolikusságát, élethez köthetőségét hangsúlyozza. Műegyüttesének másik eleme az utolsó vacsora asztala, előtte csak egy székkel, amely a részvételre meghívott néző ülőhelye. Az asztallap igeversekkel van sűrűn teleírva, ezekkel a művész olyan olvasnivalót ad, amely az elmélyedést és az átlényegülést szolgálja. Az asztal középső, kerek, bemart részét az úrvacsorai ostya tölti ki, amely a liturgiában elterjedt kerek kenyérszimbólum szerepeltetésével szimbolikusan az úrvacsorán való részvételre sarkall.

Erhardt Miklós a Getsemáne-kert jelenetét, a Jézus elítélése előtti utolsó éjszakát dolgozza fel 16 mm-es fekete-fehér filmre forgatott művében. A jelképes eseménysor arra a mozzanatra koncentrál, amikor Jézus az éjszakában imádkozik, és azt tapasztalja, hogy tanítványai elalszanak. A mindössze négy szereplővel eljátszott filmben a főalak a többieket kétszer ébreszti fel, de harmadszor belenyugodva fogadja el, hogy újra elaludtak: ez a változtatás a kimerültséget és a magára maradást állítja a Getsemáne-kert éjszakájának a középpontjába. Azzal hogy Erhardt Miklós mindezt egy lakótelepi parkban forgatta napközben, amatőr szereplőkkel, és maga is statisztál a filmben, hallhatóvá téve annak első részében hangjátékként a forgatás instrukcióit, a bibliai helyzet aktualitását hangsúlyozza.
A kiállításban és az anyagban a pilátusi ítéletet egy, a projektet kezdeményező által választott mondat jeleníti meg, amely a műveket összekötő feliratként sűríti magába Jézus elítélésének pillanatát. A jogtörténeti kutatások elemezte pilátusi tárgyalásnak mai napig élő kérdése, hogy miben ragadható meg a Megváltó bűnössége? A mai válasz erre a dilemmára egyetlen mondat, a „Te mondád”, amely azt a pillanatot eleveníti fel, amikor Jézus a főpap kérdésére nem hangsúlyozza Megváltó voltát, hanem azt a kérdező állításának nevezi. A megváltás elrendeltetett tény, és nem választott misszió, amit a hívő, mégis vak közeg blaszfémiaként értelmezett. A mondattal a kiállításon a néző Gerber Pál festett felirataként találkozhat.
Gerber Pál választott témája az ezt követő kínzatás és keresztre feszítés. A hosszú eseménysor a művészettörténet kedvelt témája: Jézus szenvedéstörténetének részleteit sok alkotó feldolgozta. Gerber megoldása, hogy egyetlen ikonikus képegyüttesbe sűríti a történések eszközeit, elkerüli az emberábrázolást, de az egymás mellé applikált, megfaragott tárgyakkal felsorolja az utolsó órák során felhasznált összes eszközt. Megoldása a népi vallásos ábrázolások aránytalanságaira is utal, a fából kifaragott kereszt, a lándzsa, a szivacs, a szögek, sőt még az áruláshoz felhasznált pénzek sora is megjelenik a kompozíción. Gerber Pál műve olyan különleges oltárképszerű alkotássá áll össze, amely a történet ismeretét feltételezi: annak, aki jártas Jézus életének eseményeiben, áttekintést ad, utalások egymásutánját, amely egyszerre képes összefoglalni a történések jelentős mozzanatait. A művet két Gerber által festett felirat egészíti ki, két oldalán jelzéseket láthat a néző. Az I.N.R.I. (Iesus Nazarenus Rex Iudeorum – Názáreti Jézus, a zsidók királya) rövidítést a hagyomány szerint a keresztre szegezték Krisztus feje fölé; az IHS pedig (Iesus Hominum Salvator), amelynek leggyakoribb feloldása – Jézus, az emberek megváltója – egyértelművé teszi a képegyüttes jelentését.

Szelley Lellének a kereszthalál és a feltámadás közötti időszakkal foglalkozó ikonosztázát formailag az ortodox kereszténység szimbolikája és képelrendezése inspirálta. Az ötször öt fekvő kollázsból szorosan egymás mellé installált kép az oltárt a közösségi tértől fallal elválasztó ikonosztáz építmények gyakorlatára utal. A keretezett lapok száma és szimmetrikus hálóba rendezése az együttesben szimbolikus pontokat jelöl ki, amelyek kiemelt eleme a képek tengelyeinek metszéspontja; itt kapott helyet a Szentlélek szimbolikus ábrázolása. Szelley Lellé a mindennapok csomagolóanyagait használta fel művében, csillogó papírokat, amelyek az ünnepélyességre utalnak azon túl, hogy a szentséget kapcsolják össze a hétköznapisággal. A kollázsok részei a kivágott szövegek is, utalásként a bibliai szövegek személyes értelmezésére és a szubjektív kiemelésekre, amelyek eredménye az, hogy minden egyes olvasónak más és más jelenti a szöveg esszenciáját attól függően, milyen élethelyzetben vagy életkorban találkozik vele.
Mátrai Erik munkái az Evangélium 21 gyűjtemény által felölelt témák kereteit adják. Ő készítette el a négy evangélista portréját, amelyek hagyományos ábrázolási sémákat követnek későbbi funkciójuk – védőszent mivoltuk – alapján. Máté arcképe mint a bankárok védőszentje feldarabolt pénzekből, Lukács mint az orvosok és festők védelmezője Mátrai fiatalkori, elrontott festményeiből, Márk személyének búzaszenteléshez való kötődése miatt búzaszemekből, míg János, az írók és tanárok védőszentje az A, a B és a C betűk hálózatából alakult ki.
De Mátrai Erik jelenítette meg a gyűjtemény zárójelenetét, a feltámadást is fényinstallációjában. A krómozott, nyolcágú, ember nagyságú monstranciaszobrot négy szín, a víz kékje, a vér vöröse, a kenyeret szimbolizáló sárga és a tisztaságot jelképező fehér világítja meg, amelyek a tükröződések révén egy teret betöltő, színes fényjátékot eredményeznek. A színek keveredései a jelképek történeti jelentéseinek átfedéseit érzékeltetik, míg magának a fény alapú műalkotásnak az összhatása, ahogyan a néző a szobor körbejárása nyomán felfedezi, a feltámadás csodájára emlékeztet. A monstrancia hagyományos, barokk művészetet idéző formájának plasztikus megoldása a művészettörténet nyelvezetének kortárs jelentését adja, a hagyomány jelenkori érvényességét hangsúlyozza.
A Biblia leírt szavai egy olyan szöveget közvetítenek, amely napi gondolatokat határoz meg, elmélyedésre sarkall, de fogalmazásában archaikus, egy majd kétezer éves eseménysort elemez. A képzőművészet története során minden korban ezt a tényanyagot kívánta közvetíteni aktuális közönségéhez, hogy az időbeli távolságot áthidalja, és bizonyítsa a tartalom aktualizálhatóságát. A reneszánsz a maga jelképrendszerével a misztikumot hangsúlyozta, a barokk az érzelmeket és az extázist, míg a klasszicizmus a letisztultságra helyezte a fő hangsúlyt. A huszadik század művészeti irányzatai elszakadni látszottak a bibliai eseménysoroktól, hogy egy új képi nyelvezetet kereshessenek egy technikájában megújuló, ugyanakkor történelmében drámai korban. Az elmúlt évtizedekben, ha volt hangsúlya a nem templomi vallásos művészetnek, akkor az bizonyára a kontemplációban, az elmélyedésben és a meditációban kereshető.
A 21. század új kihívásokat tartogat a vallási tartalmak kifejezésében, és ezek közül talán a legfontosabb a feledés. A felnövő generációk új kommunikációs gyakorlata, teljesen új, technológiai eszköztára elhomályosít olyan tradicionális értékeket és tartalmakat, mint az evangélium, mert a gyors változások egyre kevesebb időt hagynak arra, hogy a mai ember olyan történetek megújuló értelmezését keresse, amelyek historikus korokat idéznek. Mivel azonban e jelenetek, Jézus életének összetett szimbólumvilága örök, tanítása egyetemes, így az Újszövetség folyamatosan aktualizálható viselkedésmintákat magyaráz.
Ezért az Evangélium 21 projekt missziója az evangéliumok történeteinek, fő témáinak a kortárs képzőművészet általi aktualizálását tűzi ki céljául. Szemlélete nyitott, a művészektől nem illusztrációt várt, hanem az értelmezés megújítását. A kortárs művészet nyelvezetére támaszkodik, szimbólumokon és mai vizualitáson keresztül szól nézőjéhez, hogy újra felfedeztesse a Megváltó jelentőségét és tanításainak örök érvényességét. Létrehozójának célja a művek minél több helyszínen való kiállítása és megismertetése, hogy az alkotások segítségével hazánkban és külföldön is minél többen osztozhassanak e kezdeményezés eredményeiben és előremutató tartalmában.

Petrányi Zsolt,
az Evangélium 21 gyűjtemény és kiállítás kurátora

The mysticism and spirituality of contemporary art is a common theme in contemporary art. In the turbulent 21st century, the most important dilemma for artists and audiences who treat the concept either abstractly or as a world religion is the relevance of the perception of mysticism in art today. Indeed, if the representation of it in the work is universal, to what can reference be made to any supra-worldly entity? Or, conversely, is there not enough wrong in the world to require art to provide a specific remedy or method of processing the phenomena that affect our everyday lives?

The answer to these questions is usually an accepting one; that is to say, that however contradictory the world may be, art can still provide solace if it is not concerned with climate change, terrorism or poverty, the threat of viruses or social or individual tensions, but with an analytical approach, such as spirituality. To express this, the avant-garde movements of the twentieth century have created a language on which the artist of the twenty-first century can draw: whether we think of the work of Mark Rothko1 or Richard Long or others, the expression of art’s attraction to spiritual content through abstraction carries the possibility of generalisation.

But the question arises: if the artist wants to process the symbolism of a particular religion through the codified documents of an ideological system, how should he proceed if he wants to create non-illustrative works? This question is more difficult to answer, because the evocation of specific stories, teachings and their characters in art can be addressed to a much narrower audience today, when the popularity of religions and the number of active believers – and thus of people who understand works that refer to religions – are declining worldwide for various reasons.

The aim of the collection initiated by Levente Kovács is to find a form of artistic expression of the Gospel in the 21st century that integrates aspects of the life of Jesus into the complex and problematic life of the present in both language and visual expression.The 12 Hungarian artists invited to participate in the project all come from different backgrounds and have different artistic visions, but they are united by the fact that they all have excellent references in the Hungarian art scene, have participated in major exhibitions and have contributed a lot to the overall artistic landscape of Hungarian contemporary art.They do not belong to the same generation, just as the medium in which they work is different: there are those who are fans of traditional techniques, but also those who use mixed or intermediate methods to work on broad themes of the Gospel. Sometimes they use installations, light or moving images to convey their ideas, breaking away from the strict narrative thread.

The preparation of the work was based on theological foundations. The totality of events described in the four Gospels forms a system that encompasses all the stories and teachings related to Jesus’ life. Grouping these resulted in a new structuring of Jesus’ life and work. Based on this, each unit could be thematically named according to the scenes that could be included in that unit. This led to the development of a division consisting of 12 parts, which served as the basis for inviting artists.

The theological-based compilation of themes and division of the Gospels into units partly facilitated and partly complicated the selection of artists. The assumption played a role in approaching the creators, who could align their working methods with others and „fit into” a particular section of the story, and work with their chosen symbolism in representing the selected unit.

In contemporary Hungarian art, the mediation of mysticism or Judeo-Christian tradition through works, while not common, is accepted: we often encounter direct and indirect references among the artworks, the presentation of which has been embraced by several institutions – the expression of all these permeates the art of the twentieth century. However, among today’s interpretations, we must mention the exhibition program of the Benedictine Archabbey of Pannonhalma, where, based on the curatorial concept of József Mélyi, the group exhibition titled „Reconciliation” was organized in 2018, and according to the idea of Nikolett Erős, the exhibition titled „Silence” was held in 2019. These selections featured artists for whom Christian mysticism was a relevant artistic content. The list of these creators, as well as the spirit of their works, helped in selecting the artists for the Evangelium 21 project. Although we reached out to other artists during the selection process, the examples mentioned above confirmed the significance of the theme in Hungarian art.

The openness of artists in choosing Christian content often stems from commitment, but not always. Some consider religious sentiment a private matter and do not see its „discourse” as an inherent topic in art. If one possible aim of art is to express human relationships, emotions, conflicts, a reference to a specific religion can narrow the circle of understanding viewers, as the symbolism of a religion is not always clear to everyone. Perhaps this is precisely why art seeks the general validity of references, messages that may rely on a specific reference but articulate general/global thoughts.

It was precisely this duality that drove the selection of artists for the Evangelium 21 project. Although the commission was for the representation of a particular biblical passage, it was important for the envisioned works in the collection to be timeless and to speak the language of contemporary art, even if this meant that the works would depart from literal illustration.

There were two criteria for selecting artists: one was that their interest in the theme could be supported by their work, and the other was that, through their character and working methods, the works of the artists involved in the project could engage in dialogue with each other. The overall picture and unity of the future collection had to be considered in the selection, as it was obvious that the project’s message could only be effectively conveyed if both the exhibition and the content published in book format had a cohesive and consistent vision. Of course, now that the reader holds this publication in their hands, it seems self-evident, but at the beginning of the work, it was only „desirable.”

Since dialogue among artists was a key issue, their invitation happened in several rounds. First, we approached those who perhaps were closest to expressing this binding content, those who had previously directly referenced the Bible or the lives of saints in their work. Thus, the involvement of artists like Mariann Imre, Erik Mátrai, Ilona Lovas, Márta Fehér, or Lellé Szelley could provide a basis for considering the next round of invited artists together, weighing possible resonances and stylistic similarities.

In the second round of invitations, the artists also made suggestions, reinforcing the security of the choice. Thus, the invitation of Viola Fátyol, Zsolt Asztalos, Lajos Csontó, Sára Richter, Imre Bukta, Pál Gerber, and Miklós Erhardt to the project was based on our consultations.

The first round of discussions among participants was about selecting the themes. Regarding the personalization of depicting the parts, it should be mentioned that, initially, artists less preferred scenes more commonly found in art historical representations because they follow visual conventions that are difficult to circumvent. We could say that if someone radically departs from a familiar depiction, they risk its recognizability and the expressiveness of their own individual message. The end result, such as the meeting of Mary and Elizabeth, the Garden of Gethsemane, the Last Supper, the crucifixion, or the resurrection, ultimately appearing in the project, are good examples of how contemporary art can renew these most frequently cited scenes. However, for the other units, the opposite was very attractive – that the artists could freely condense the essence of a scene or story segment in their works, either through their chosen symbols or through associations that could lead to an interpretation of the Bible in the direction of today’s, 21st-century context. Let’s see how the artists of Evangelium 21 represent this line of thought, how they process the selected messages of the first four books of the New Testament.

Imre Mariann’s installation depicting the meeting of Mary and Elizabeth is about imprints. The imprint of the embrace on the clothing or the pattern of fallen petals „sewn” into the concrete pavement emphasizes the eternity of the moment. Imre Mariann highlights the systematic work, the attention, and patience required for sewing and embroidery, elevating its character when she creates the imprint of the embrace on translucent fabric by weaving the patterns of thousands of her own hairs into the fabric, or embroidering colorful petals into the hard concrete slab using her unique technique. Her installation – like many works in the material – tells its message through absence, not portraying the figures, only the garments and the handprint left on them. She seeks the symbols not in the characters’ personalities but in the props that made the encounter significant – turning it into one of the starting stories of the New Testament.

Viola Fátyol’s photo series connects the moments of encounter, birth, and baptism with the message that symbolic, pivotal stories unfold in everyday life, in that mundane environment that can be so ordinary that it may remain unnoticed. She highlights or symbolizes details in her images that have a well-known biblical meaning but appear as elements of a distant, mythical time in Scripture: such as water, sky, earth, or even bread. By using the medium of photography, the significance of her staged images can be captured in the parallels between historical and contemporary reality. For Viola Fátyol, the goal is the transfiguration of the environment, the transformation of natural and figurative images: sometimes through minor or major interventions, by staging scenes, she elevates the character of the photograph into a sublime, elevated dimension.

Csontó Lajos’s series of images is about calling, about the selection of disciples. For him, the motif of this selection is the most defining, the moment when the gaze of the chosen and the chooser first meet. Csontó used photographs of groups of people, where upon enlarging the image, it becomes visible that someone looked into the camera at the moment of exposure. Highlighting the faces, the artist created 12 portraits, which he printed on glossy black surfaces so that viewers, looking at the images, could also see themselves – as chosen ones – on the picture surface. His series of images, placed at eye level and made mirror-like, is complemented by video animation, showing the approach, the selection of portraits on the surface of the original photos.

Asztalos Zsolt’s approach is about abstracting events. He examines the topic of teachings from the aspect of their impact on us. His work, consisting of 12 human-scale wooden beams bent in 12 carpentry workshops, with the documentation of the bending, claims that biblical texts affect us, change us, modify our personalities. Similar to woodworking interventions, we undergo a transformation that may initially demand sacrifice, but for the sake of improvement, we subject ourselves to changing our behavior. Asztalos Zsolt communicates this idea with the language of contemporary art, as he does not envision the arrangement of the beams in a static way; we see an arrangement expanded with the elements of unpacking and assembly. We discover the beams laid on foil on the ground, some connected by clamps, but all this offers the possibility of new meanings and complex associations beyond his initial thought.

Bukta Imre selected three parables: these were the subjects of three mixed-technique paintings. Guided by his painting methodology, he chose the more problematic stories, the surreal scenes, which he placed in the rural, agricultural environment he knows and often depicts. Among the symbolic stories of the withered fig tree, the murderous vineyard workers, and the good shepherd, the visual and intellectual processing of the first two is not an easy task even for today’s readers. The images offer interpretations of the stories – Bukta Imre highlights elements from the Scriptures that interest and provoke him as an artist, such as the exaltation of the withered fig tree or the motif of the cornerstone. In the third, more easily digestible story, the artist captures the aspect of community building, belonging, with the main character being the contemporary figure of the Shepherd, where even a tattoo, characteristic of our time, can be discerned.

Márta Fehér sees the essence of transfiguration, transformation in the Miracles. Based on her theological reflections, she created five cohesive, abstract pairs of images that evoke Jesus’ miracles with their colors. She made the images following the traditions of icon painting, where technical details carry significant meanings. She worked with watercolor sketches, then took blurred, moving photographs of them. She carefully printed these on primed wooden panels, which she finally corrected with additional painting. The process of creating the works is a miracle in itself for her, the practical path of transfiguration, which not only conveys the chosen scenes but also the mechanisms of expectation and fulfillment.

Sára Richter’s monumental textile installation, embroidered and painted on both sides, focuses on healing. Processing personal involvement, she created nearly three times five meters of graphic representations of sickness stigmata and the processes of healing with sewing and painting. One of the main elements of her work, which also uses texts, is repetition, emphasizing messages following the logic of prayer. The work also shows the process of creation: on one side, clear visual elements; on the back, due to protruding threads, it shows a different aesthetic quality and receives different comments. Illness and healing are processes that accompany and haunt us throughout our lives, and living with them can only be done by processing and accepting them. The work thus becomes a timeless symbol of bodily changes, transience, and regeneration.

Ilona Lovas’s installation deals with two moments of the Last Supper. The washing of the feet symbolizes humility, depicted in a series of four images: the artist herself washing the foot, the foot being the limb of the artist’s closest relative. Ilona Lovas portrays the scene succinctly, analyzing the gesture of touching the hand and the foot. As in many of her other works, she covers the images with animal membrane, emphasizing the symbolism and life-relatedness of the representation. Another element of her ensemble is the table of the Last Supper, with only one chair in front of it, where the invited viewer sits. The tabletop is densely inscribed with Bible verses, providing the viewer with reading material that serves meditation and transfiguration. The central, circular, indented part of the table is filled with the sacramental host, symbolically urging participation in the Eucharist with the inclusion of the common circular bread symbol in the liturgy.

Erhardt Miklós tackles the scene of the Garden of Gethsemane, the last night before Jesus’ condemnation, in his film shot on 16mm black and white film. The symbolic series of events focuses on the moment when Jesus prays in the night and finds his disciples asleep. In the film, played out with only four characters, the main character wakes the others twice, but on the third attempt, he accepts, resignedly, that they have fallen asleep again. This alteration places exhaustion and solitude at the center of the Garden of Gethsemane’s night. By shooting all this in a residential park during the day with amateur actors, and appearing as an extra in the film, Erhardt Miklós emphasizes the timeliness of the biblical situation, making audible in the first part of the film the instructions for shooting as a radio play.

In the exhibition and the material, the trial before Pilate is represented by a sentence chosen by the initiator of the project, which condenses the moment of Jesus’ condemnation as an inscription connecting the works. Legal-historical research still analyzes the living question of the Pilate trial: in what way can the guilt of the Savior be grasped? The answer to this dilemma today is a single sentence, „You said it,” which recalls the moment when Jesus does not emphasize his status as Savior in response to the high priest’s question but refers to the statement made by the questioner. Salvation is a predetermined fact and not a chosen mission, interpreted by believers as blasphemy in a blind environment. In the exhibition, the viewer encounters this sentence painted by Gerber Pál as a painted inscription.

Gerber Pál’s chosen theme is the subsequent torture and crucifixion. The long series of events is a favorite subject in art history: the details of Jesus’ passion story have been processed by many artists. Gerber’s solution is to condense all the tools of the events into a single iconic image, avoiding human representation, but listing all the tools used during the last hours side by side with appliquéd, carved objects. His solution also refers to the disproportionality of folk religious representations, including the wooden cross, the spear, the sponge, the nails, and even the row of money used for betrayal in the composition. Gerber Pál’s work becomes an altar-like composition that assumes knowledge of the story: for those familiar with the events of Jesus’ life, it provides an overview, a succession of references capable of summarizing the significant moments of the events. The work is complemented by two inscriptions painted by Gerber, where the viewer sees indications on both sides. The abbreviation I.N.R.I. (Iesus Nazarenus Rex Iudeorum – Jesus of Nazareth, King of the Jews), according to tradition, was nailed above Christ’s head on the cross; IHS (Iesus Hominum Salvator), whose most common interpretation – Jesus, the savior of men – clarifies the meaning of the image set.

Szelley Lelle’s iconostasis dealing with the period between the crucifixion and resurrection draws formal inspiration from the symbolism and image arrangement of Orthodox Christianity. The closely juxtaposed images of five by five lying collages refer to the practice of iconostases separating the altar from the community space. The number of framed panels and their symmetrical arrangement designate symbolic points within the ensemble, with the intersection of the axes of the images, where the symbolic representation of the Holy Spirit is placed, taking a prominent position. Szelley Lelle used everyday packaging materials in her work, shiny papers that signify solemnity beyond connecting the sacred with the mundane. The collages also include cut-out texts, serving as references to the personal interpretations of biblical texts and subjective highlights, resulting in each reader attributing different meanings to the essence of the text, depending on their life situation or age.

Mátrai Erik’s works provide the framework for the themes covered by the Evangelium 21 collection. He created the portraits of the four evangelists, which follow traditional representation schemes based on their later function as patron saints. The portrait of Matthew, as the patron saint of bankers, is made from shredded banknotes; Luke, as the patron saint of doctors and painters, is depicted using Mátrai’s poorly executed paintings from his youth; Mark’s connection to wheat blessings is represented by wheat grains, while John, the patron saint of writers and teachers, is formed from a network of the letters A, B, and C.

However, Mátrai Erik also depicted the closing scene of the collection, the resurrection, in his light installation. The chrome-plated, eight-rayed monstrance statue, human-sized, is illuminated by four colors: the blue of water, the red of blood, the yellow symbolizing bread, and the white symbolizing purity, resulting in a space-filling, colorful play of light due to reflections. The mixtures of colors illustrate the overlaps of the historical meanings of the symbols, while the overall effect of the light-based artwork, as discovered by the viewer’s circumnavigation of the statue, recalls the miracle of the resurrection. The plastic solution of the traditional, baroque-inspired form of the monstrance provides contemporary meaning to the language of art history, emphasizing the contemporary validity of tradition.

The words described in the Bible convey a text that defines daily thoughts, encourages contemplation, but its expression is archaic, analyzing a series of events that are almost two thousand years old. Throughout the history of visual arts, every era has sought to convey this material to its contemporary audience to bridge the temporal distance and demonstrate the relevance of its content. The Renaissance emphasized mysticism with its symbolic system, the Baroque highlighted emotions and ecstasy, while Classicism emphasized purity. Twentieth-century art movements seemed to depart from biblical narratives to seek a new visual language in a dramatically changing technological age. In recent decades, if there has been an emphasis on non-religious art, it has undoubtedly been in contemplation, immersion, and meditation.

The 21st century presents new challenges in expressing religious content, with perhaps the most important being forgetfulness. The new communication practices of emerging generations, an entirely new arsenal of technology, obscure traditional values and content, such as the Gospel, as rapid changes leave less time for contemporary people to seek the renewed interpretation of stories that evoke historical eras. However, as the scenes, the complex symbolism of Jesus’ life is eternal, his teachings universal, so the New Testament can continually provide explanations of behavioral patterns.

Therefore, the mission of the Evangelium 21 project is to update the stories and main themes of the Gospels through contemporary visual art. Its approach is open; it does not expect illustration from artists but seeks to renew interpretation. It relies on the language of contemporary art, speaking to its audience through symbols and modern visuals to rediscover the significance of the Savior and the eternal validity of his teachings. The creator’s goal is to exhibit the works in as many locations as possible and to introduce them so that as many people as possible, both in Hungary and abroad, can share in the results and forward-looking content of this initiative.

Petrányi Zsolt, curator of the Gospel 21 collection and exhibition