Beke László – Gondolati próbálkozások az Evangélium 21 című kiállítás kapcsán

Nagyon különös kiállítás katalógusába kell egy tanulmányt írnom, amelyre a felkérést ezúton is köszönöm. A feladat első látásra egyszerűnek tűnik: vallásos vagy vallással kapcsolatos művekről kell írni – nem először vagyok hasonló helyzetben.
Azonban a dolog ennél sokkal bonyolultabb: vegyük először a megbízás körülményeit. A megbízást az egyik legjelentősebb magyar kurátor kapja az egyik legjelentősebb magyar műgyűjtőtől: hozzon létre egy különösen fontos csoportkiállítást Evangélium-illusztrációkból. Kissé különös a kiállítás címe is: „Evangélium 21”, amely állítólag azt jelenti, hogy „az evangélium a 21. században”. A kurátor, majd „a” kiállítást rendező kurátor az alkotók kiválasztására is (szinte) szabad kezet kapott, de a témákra (vagyis az evangéliumi helyekre) már nem. Azokat a megrendelő előre kijelölte, így a kurátor azokhoz keresett alkotókat. Szóba sem jöhetett tehát, hogy egy-egy művészre csupán azért essék választás, mert az illető vallásos.
De mit jelent az, hogy valaki vallásos? A kiállítás nem erről szól. Lehet-e egyáltalán nem vallásos művésznek evangéliumot illusztrálnia? Lehet. Sőt, számos példát ismerünk (főleg a 19–20. századból), amikor a legcsodálatosabb templom építője vallástalan, netán ateista volt. Ismét más kérdés, amikor az egyik vallás képviselője építtet vagy tervez – esetleg az ökumenizmus jegyében – a másik vallás számára templomot. És végül vannak művészek, akik szentté váltak, mint Beato (Fra) Angelico, vagy akiket előbb vagy utóbb boldoggá vagy szentté fognak avatni (Antoni Gaudí, de nem azért, mert [szép] templomokat épített, hanem mert szentéletű volt).
E sorok írója számára evidens, hogy az ember (az emberiség) számára a legfontosabb az Isten, mert minden jó tőle származik. A művészet egyedüli feladata pedig az Isten dicsérete (lenne), mert a művész a tehetségét az Istennek köszönheti, akitől – közvetve vagy közvetlenül – minden jó származik.
Itt tisztázni kell néhány fogalmat, amely szorosan összefügg Isten és a művészet kapcsolatával. Ilyen a vallás (vallásos művészet) mellett a szakralitás (szakrális művészet), a szent(ség), az egyházművészet, másfelől a hit, az erkölcs, az ájtatosság vagy a szépség fogalma.
A szakrális művészet a ferences rend egyik művészeti elöljárója, művészettörténésze szerint csak olyan művészet lehet, amely liturgikus funkciót tölt be, vagyis a római katolikus egyházban a mise, az eucharisztia szolgálatában áll. Más vallások ezt a definíciót némi jelentéseltolódással értelmezik, így például az ortodox egyházak sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítanak az ikonnak (amelynek státusza közel áll a katolikus ereklyéhez vagy szentséghez). A közönséges, magyarul „szentképnek” nevezett ábrázolások viszont nem feltétlenül szakrálisak, hanem inkább a személyi vagy közösségi „ájtatosság” szolgálatában állnak (németül „Gnadenbild”). A különböző protestáns vallások ugyanakkor eltérően vélekednek, hiszen náluk az eucharisztiát legföljebb az úrvacsora helyettesíti, vagy éppen nem tűrnek meg ábrázolást a templomban (akárcsak – más és más okokból – a mohamedánok vagy a zsidók).
Az egyházművészet besorolás mindössze annyit jelent, hogy valamelyik egyház rendelte meg, egyházi (azaz templomi) célokra.
A kiállításhoz fűzött megjegyzéseink a teológia (a hittan), a filozófia, az etika, az esztétika területét egyaránt érintik, és nem csupán nyelvi játékok. Még a tudományosság szempontjait is felvethetjük, hiszen a középkori felfogás szerint „a filozófia a teológiai szolgálóleánya”, másfelől például a 200 éves Magyar Tudományos Akadémia ma sem vesz fel soraiba teológusokat. A szép, a és az igaz görög filozófiában gyökerező, hármas kritériumrendszere egyaránt alkalmazható a művészetben, ugyanakkor megfelel az Isten három tulajdonságának, amely voltaképpen egy, mert Istenben minden jó abszolutizálódik, tehát a szép azonos aval és az igazzal, és így tovább.
Még tovább elemezve a kiállítást az elmélet segítségével, találkozunk a transzcendencia, a meditáció, a látomás, illetve az értékek, öröm és a humor, a szeretet, de a szenvedés, az irgalom vagy az alázat fogalmaival is.
A transzcendencia teológiai jelentéséről e katalógusban olvasható egy beszélgetés Fehér Mártával, de nem vallásos törekvések is vannak a földöntúli megjelenítésére (például a szürrealista festészetben). A meditáció lehet akár a vallásos festészet egyik célja is, ugyanígy a látomások megjelenítése, bár pusztán pszichológiai érdeklődésből is fordulhatunk feléjük. Mi több, a felsorolt emberi értékek és jó tulajdonságok – az örömtől az alázatig – mind-mind sugározhatnak vallásos művekből… A kiállításból a humor sem hiányzik, legalábbis így értelmezem Bukta Imre hozzáállását, aki A jó pásztorban saját önarcképét festi meg fanyar, száraz iróniával, de természetesen minden blaszfémiát mellőzve.
A kiállítás koncepcióját különös módon tükrözi a „program”, vagyis az evangélium narratívájára felépített struktúra. Nem az én tisztem részletesen ismertetni azt a számmisztikát, amely szerint végül 12 művész jelenít meg Jézus életéből 12 eseményt, majd ez a struktúra hatja át különböző módokon a megvalósított műveket. Így például Mátrai Erik hatalmas fém–fény monstranciájának 8 ágú csillag a talapzata. A ma művészei nem illusztrálják szolgai módon a kijelölt szentírásbeli helyeket, hanem inkább parafrázisokat nyújtanak, így a művek esetleg átélt szellemiséget sugároznak a néző felé.
Nincs jogom számon kérni a hiányzó művészeket, akik esetleg még jobban oldották volna meg a feladatot. (Talán majd egy következő alkalommal sorra kerülnek.) De az eddig megismert műveket sem tudnám behatóan elemezni. Csupán néhány különlegességet figyeltem meg, amelyek eltérnek a konvencionális ábrázolásoktól. Fehér Márta, akinek gondolatvilágát a művével foglalkozó részben jobban megismerhetjük, furcsa képpárokat állított ki, amelyek egyszerre absztraktak és elmélyült szimbolikájúak. A már említett Mátrai Erik négy evangélistája az egész gyűjtemény négy szegletköve is lehetne: mind a négy alkotás a maga módján, anyagában fejez ki jelképiséget (például a vámos Máté összemontírozott papírpénz-vagdalékokból készült). Az ikonhagyományokra építő Szelley Lellé „ikonosztázának” képeit hulladékpapírokból állította össze. Szintén különös anyaghasználattal kapcsolódik ide Imre Mariann: már korábban is ismert, hímzett betonlapjai mellett egy fehér ruhával, amelynek a felületére az ölelés lenyomatát szőtte bele saját hajszálaiból. Az eredetileg textiltervező Richter Sára hihetetlen hosszú szövött, két oldalról hímzett feliratos, rajzos térbeli sávokat feszít ki a teremben. Asztalos Zsolt viszont felgőzölve görbített deszkalapokkal utal a tanítás/tanulás időtlenségére. Gerber Pál ugyancsak fából hozta létre a passió eszközeit. Még bonyolultabb asztalosmunka kapcsolódik Lovas Ilona fotografikus Lábmosás-jeleneteihez (amely a saját családja lábait és kezeit láttatja, egyúttal az utolsó vacsorára és az eucharisztiára is utalva): egy asztal, amely mellé kuporodva a néző is részt vehet a lakomán.
Még a 20–21. század legfontosabb médiumai is helyet kaptak a kiállításban: Fátyol Viola anya és gyermeke- és kisbabafotókkal szerepel („Engedjétek hozzám a kisdedeket”), Csontó Lajos tömegjelenetekből emel ki egy-egy arcot („a tanítványok kiválasztása”), míg Erhardt Miklós egy lakótelepen forgatott videóval hivatkozik a Megváltó és a tömegek viszonyára

Beke László
művészettörténész